„Áront, a műsorvezetőt még cikiztem is az ugrása előtt, hogy na, nem őszinte a mosolyod… Aztán jöttem én, a nagypofájú, és ahogy adták rám a cuccot, éreztem az arcomon, hogy fehéredek… Áron mondta is, hogy nálam is kezd lefagyni a nevetés…” Természetesen az állatokkal való találkozás is örök emlék, orrszarvú tizenöt méterről, oroszlánok - szinte karnyújtásnyira - ugyanakkor a legmélyebb benyomást az iskolalátogatás tette a kajakosra. "Feledhetetlenek voltak a helyi gyerekek. Leírhatatlan az a lelkesedés, az a közvetlenség, ahogy megfogtak, körbevettek, ahogy csodálkoztak, amikor meglátták, hogy színes a hajam...Ott azért megfogott valami...Ahhoz képest ahogy élnek, annyira boldogok, hogy az hihetetlen. Élnek abban a szörnyű csóróságban, miközben nekünk mindenünk megvan, és olyan apróságokon képesek összekapni az emberek...Ezért is vonultam félre kint, mert nevetségesek voltak azok a veszekedések. Tudom, mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, ám elég ezekre a srácokra ránézni, és rögtön rájössz, mennyire relatív az egész."

Afrika hősére, Kucsera Gáborra egyszer ráijesztettek a krokodilok, most viszont a telefont alig bírja felemelni az első edzések után.

-Kértek tőled autogramot?

- Egy darabot sem.

- Itt állsz egy pláza bejáratánál öt perce, és semmi?

- Semmi.

- És az ember ezek miatt sütteti agyon magát egy hónapon keresztül…

- Na azért nem…

- Ezen egy celeb minimum megsértődik.

- Nem vagyok celeb.

- Nem, a túrót nem.

- Nem érzem magam annak.

- Az egy dolog.Benne voltál egy kereskedelmi tévé valóság-show-jában, és innentől fogva az vagy, pont.

- De nem.

 „Úgy érzem magam, mint akit össze-vissza vertek”

- Hányan kerestek, amióta hazajöttél?

- Sokan. Rengetegen. Néha azt sem tudom, ki kicsoda.

- Na ugye. A celeb füléről le sem jön a telefon.

- Már ha fel bírom emelni.

- Nem tűnik nehéznek.

- Az első body-edzés után? Alig bírom mozgatni a karom.

- Az újrakezdés gyötrelmei…

- Az. Egyébként hétfőn, amikor lementem az első úszóedzésre az újhegyi uszodába, a kicsik már harsogták, ő nyerte, ő nyerte… Tisztára, mint egy sztár esetében. Pedig tényleg nem vagyok az. És még az úszás közben is folyton integettek. A mester biztos örült neki, hogy elterelik a figyelmem…

- Nándi hogy viseli?

- „Apa”? Nem nagyon akar elengedni most már sehová, nem akarja hallani, hogy megyek, hogy hívnak.

- Morcos?

- Szerinted? Azt mondta, oké, beszállhatok a show-ba, de két hét múlva legyek itthon. Egy hónap lett belőle, ám nem én tehettem róla… Mindenesetre már közben, a Sláger Rádióban üzentem neki, hogy ne nyugtalankodjon… Aztán a hazatérést követően, vasárnap ott volt a TV2-ben a szüleimmel, én elnézést kértem tőle, ő meg azt mondta, nem haragszik. Annyira. És hogy jövő héten el is megyünk Dunavarsányba edzőtáborozni. Mire én: akkor mégis haragszol…

-

 Fogod bírni?

- Valahogy biztos… Jó érzés lesz a sz…ból építkezni.

- Az első tréning hogy esett?

- Amíg csak úszni kellett, nem volt gond, az mindig ment. Viszont a súlyzózás… A végén már a negyven kiló is rám szakadt… Aztán ma reggel kellett futnom tíz kilométert. Azt hittem, nem érek vissza… A vádlim, a combom, mindenem begörcsölt. Most úgy érzem magam, mint akit össze-vissza vertek és rúgtak. Bárhol nyomom meg magam, fáj…

- Afrikában nem edzettél?

-Kicsit futottam, de hát a 45 fokban hamar feldőlt az ember, még ha érdekes is volt az állatok között szaladgálni. Aztán kis fekvőtámasz, felülés, ám nem vittem túlzásba.

"Anyukám mondta, hogy szakadjak ki ebből kicsit"

- Úgy egyébként jó volt?

- Naná. Bár csináltam néhány baromságot... Volt egy kijelölt rész, ahova mehettünk vízért - na most egyszer interjúzni kellett volna, de Fialával csinálták már hosszú ideje, mondtam, a tököm várja meg, lementem a folyóhoz, bemerítettem a lavórt, mire két krokodil ugrott oda azonnal... Szóltak, nagy marha vagyok, ezt talán ne csináljam...Aztán egy másik táborban kérték, tíz után ne jöjjünk ki a sátorból, mert a környék tele van állattal. Nekem viszont pisilni kellett, kimentem a sötétbe, de kalandvágyból kicsit messzebb...Egyszercsak egy irdatlan üvöltés, a többiek felordítottak, oroszlán és futottak be a sátorba...Na a százas futók megrettennének, ha láttak volna akkor...Persze vicc volt. A kafferbivaly üvöltött, oroszlánnak viszont nyoma sem volt, bár tény, ahol bivaly van, ott általában oroszlán is van. A bivallyal csak egy baj van, ellentétben a többi állattal, amelyek kikerülik a sátrakat: az átmegy mindenen. Ezt a részét szerencsésen megúsztuk.

- Nem haboztál belevágni? Noha tény, azért sokan amondóak, a másik csatorna celebkimentős szörnyűségéhez képest, a tiétek még elviselhető volt. Ennek ellenére: tényleg ott volt a helyed?

- Nézd, én az elején is hangsúlyoztam, közben is, meg a végén is, hogy alapvetően nem tudtam mire megy ki az egész. Én tényleg azért mentem el, mert egyrészt nem sikerült az olimpia, magam mögött akartam hagyni ezt az egészet, másrészt anyukám is mondta, vállaljam el, eddig úgyis egy burokban éltem, ahogy az élsportolók többsége, szakadjak ki ebből egy kicsit, hátha más távlatok is megnyílnak, nemcsak sport, sport, sport mindenütt.

- És - nyíltak?

- Jó volt. Emberismeret, illetve önmagam még jobb megismerése szempontjából mindenképp. Azt tudtam, hogy magát a "kiképzést" jól fogom bírni, elvégre hozzá vagyok szokva a hosszas összezártsághoz idegen helyen.

- Na ja, egy jó kis szegedi edzőtábor, heteken át...

- Vagy másfél-két hónap Ausztráliában...Ráadásul egy fedél alatt az edzővel...

"Ami Pekingben volt, abba bele lehetett hülyülni"

- És az olimpia? Azt sikerült feldolgozni?

- Nem volt könnyű.

- Negyed év távlatából még mindig azt mondod, fogalmad sincs, hol rontottátok el? Azóta szakemberek többsége nevezte érthetetlennek az öngyilkos taktikátokat.

- Az egész az olimpiából következik. Ez tényleg teljesen más. Kint voltunk a verseny előtt három hétig, és nekem hiányoztak azok az edzések, amiket itthon végeztünk egy világbajnokság vagy egy Európa-bajnokság előtt. Egyszerűen nem volt pálya hozzá. Vagy az evezős-versenyek mentek, vagy amikor szabad volt, akkor mindenki ott edzett, rossz volt a víz, nem éreztem, hogy az izmaim elfáradnának, ami pedig nekem nagyon fontos. Az előfutamoknál jött az, hogy kezd jó lenni...Egy Eb-n, vagy egy Vb-n csütörtöktől vasárnapig pörögsz, fokozatosan erősödsz, egyre jobban érzed az izomtónusod, a döntőre teljesen megfelelő állapotban állsz oda. Pekingben eveztünk hétfőn és kedden, döcögve, de még így uraltuk a mezőnyt - aztán semmi. Két nap szünet, evezgetéssel. Nem ugyanaz. Képtelenek voltunk versenyhangulatba keveredni. A döntőre úgy mentünk oda, hogy röhögcséltünk, holott korábban ez egyáltalán nem volt jellemző. A másik oltári nagy probléma magával a három héttel volt. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Kértem, hadd menjek ki valamelyik másik versenyre, az olimpiai fíling miatt, de nem...A szálloda és a pálya között ingáztunk, másfél kilométer... ebbe bele lehetett hülyülni.

- És ettől még így neki kell indulni?

- Nem mondanám, hogy őrült tempóban mentünk. Visszanéztük az időket, ugyanazt mentük, amit a szegedi Világkupán, amikor nyertünk ötszázon és ezren is. Csak most nyolcszáznál jött valami...
(Csörög a telefon. Már megint. "Nem aludtam ott. Tényleg nem. Nehogy ezt írja...Hogy mi? Ja! Te vagy az?! De szemét vagy, így szórakozni..." Kucserát egyik ismerőse vicceli meg, újságírónak adva ki magát. "A lapok forralnak ellenem valamit. Hogy én az egyik este nem aludtam a táborban, sőt, többnyire a stáb szálláshelyén töltöttem az éjszakákat. De ez nem igaz, be voltunk kamerázva, és azonnal kizártak volna, ha ezt csinálom. Szörnyűek ezek a bulvárlapok...")

- Szóval: mitől dobtátok le a vasmacskát kétszáz méterrel a cél előtt?

- Nem tudom neked megmondani. Konkrétan biztosan nem. Évek óta megyünk, az ezer párost játszva nyerjük, hol ilyen taktikával, hol olyannal...

"Az összes páros edzést élveztem Lujzival"

- Ki lehet törölni egy ilyet az emlékezetből, végleg?

- Azon vagyok, hogy túllegyek rajta. Bár múltkor beszéltem Gyuzsóval (Gyulai Zsolt, olimpiai bajnok négyesben, egyesben viszont "megégette" magát Szöulban - a szerk.) aki azt mondta, hogy sosem leszek túl egy ilyenen. Kösz szépen... De tényleg nem egyszerű, hiába jelentem ki, mindegy, felejtsük el, azért rendszeresen visszajön... Hiszen amire feltetted az életed, nem sikerült, sőt még dobogóra sem álltál. Előtte megnyertél mindent, két Világkupa-arannyal indultál neki Pekingnek, aztán tessék. Bár tény, az sem tett jót - és ezért hibáztatom a szövetséget - az olimpia évében mindenki megbolondul. Várják tőled az eredményt, mégsem élvezel védettséget, viszont az Európa-bajnokságon nem engednek elindulni, holott tudható, a másik vonal még nem elég erős a kvótaszerzéshez. Ugyanakkor belehajszoltak minket egy négyezésbe, abba belesültünk - azaz szépen szétforgácsoltuk magunkat, miközben az oimpia előtt csupán egy világkupán indulhattunk komolyabb versenyen, és ott sem a teljes mezőny állt rajthoz.

- Van valami módszered rágódás ellen, az ugyanis sok jóra nem vezet.

- Megoldom, hogy tényleg túllegyek rajta. Emészthetem magam, attól nem lesz jobb. Viszont a tanulságokat felhasználhatom, ezer egyesben pedig bebizonyíthatom magamnak, hogy jó vagy, jó versenyző vagyok.

- Van ennek olyan üzenete, hogy inkább magadban bízol? Egyáltalán van bármi is, ami miatt neheztelsz a párodra, Kammerer Zolira?

- Ugyan már! Ez egy csapat, együtt sírunk, együtt nevetünk. Amikor 2007-ben minden bajom volt, a baromságom miatt egyfolytában sérült voltam, miközben ő edzett megállás nélkül, és a vébén csak harmadikok lettünk, akkor sem szólt egy szót sem. Én sem hibáztatom semmiben.

- A milánió Eb-n hajszállal kaptál ki egyesben a Pekingben is győztes Brabantstól. Sosem lesz olyan, hogy bárcsak ebben a ciklusban is erőltetted volna a szinglit?

- Az egy dolog, hogy juniorban nyertem, meg Milánóban sem ment rosszul, és az is tény, itthon már többször odaálltam, legyőztem Vereckei Ákost is, Kamerát is, Benkőt is, jó volt, lazán tudtam evezni, míg a párosban azért bennem volt, hogy ne én csesszem el. Ennek ellenére felesleges ilyesmin filózni. Én az összes párosedzést élveztem Lujzival. Annyira jó mögötte ülni, annyira tökéletes vezérevezős... Utánozhatatlan érzés, amikor a hajó megindul alattad, és mi ezt annyiszor átélhettük... Jó volt, na. Most azt mondtam neki, hogy az ötszás párost továbbra is szívesen csinálnám vele, és ha nem jönne be az egyes, akkor visszatérnék hozzá ezer méteren is - most azonban úgy éreztem, váltanom kell. Nem léptem előre... Mondtam Lujzinak, te ettől még maradsz, ami voltál, ami vagy, egy háromszoros olimpiai bajnok, legenda, én meg egy senki...

- Azért talán mégsem...

- Nem, nem, olimpiai aranyat kell nyerni. Engem már nem érdekel a világbajnokság, meg az Euróba-bajnokság. Persze, jó ott is győzni, mert fontos a siker, ám számomra mostmár csak az olimpia a fontos. És nem akarom még egyszer végigélni, hogy évekig mindent besöprünk, aztán pont az olimpián puff, semmi...

"Itt legalább nem a nullát népszerűsítették"

- Függetlenül a negyedik a helyetektől, azért van teljesítmény mögöttetek. Nem idegesítő, hogy ennek ellenére most váltál igazán ismertté? Hogy Afrikában kell fetrengeni négy hétig egy kereskedelmi tévében, és máris te vagy a félisten, ugyanennek eléréséhez viszont négy év megfeszített munkája is kevés, sőt mondok mást, ha megnyeritek az olimpiát, az sem hozott volna ekkora ismertséget.

- Most mit mondjak?

- Hogy milyen érzés egy ilyen totális értékzavar kellős közepén létezni?

- Szar. Tény, lehúzol négy évet, a csúcson vagy, világbajnokságot nyersz, a fogadtatás meg annyi, hogy helló, szia, két-három telefon... Viszont elmész egy showba, ahol élvezed a tájat, hazajössz, és ünnepelnek, népszerűbb vagy mintha nem tudom hány Vb- és Eb-aranyat nyernél. Sajna, ez a realitás. Persze van ennél rosszabb, hiszen az ilyen befekvős valóságshow-kban tényleg no name emberek mennek be, aztán jönnek ki sztárként. Az afrikai műsorban legalább olyanok voltak többnyire, akik már tettek le valamit az asztalra. Azaz, itt legalább nem a nullát népszerűsítették, és szerintem ma már ez is valami.

Forrás: Sport Plusz