- A Fradi most szegényebb és hórihorgas, Kucsera nevű centerrel?

- Ez azért ebben a formában enyhe túlzás, abból a néhány hónapból, amit a Fradiban nagyon kiskoromban eltöltöttem, messzemenő következtetéseket a futballtehetségemet illetően nem lehet levonni, de arra elegendő volt, hogy a Fradit egy életre megszeressem.

- Valóban? Már ne haragudjon, de akkor mit keresett jó fél éve Újpesten? Mert a sajtópáholyból láttam, ne is tagadja!

- Én, Újpesten? Ez biztos valami tévedés. Évekkel ezelőtt egyszer Gyulai Zsolt meghívására megjelentem egy Újpest-Debrecen edzőmeccsen, de az elmúlt szezonban tuti nem jártam a Megyeri úton.

- Akkor csalt a szemem. Tehát a Fradi.

- Igen. Imádtam, mint ahogy magát a futballt is.

- Múlt időben?

- Nem, az elmúlt szezonban is kijártam, ha tudtam, persze annak az időszaknak, amikor mezben, sállal a nyakamban hecceltük a rendőröket, régen vége.

- ???

- Volt ilyen korszakom is, mit tagadjam. A kamaszkor egyik jellemzője, hogy minden csínytevést elkövet az ember, minden baromságban benne voltam én is, mondjuk ma sem élem az aszkéták életét… Előfordult, hogy engem is kergetett a jard, szerencsére kinőttem belőle. A Fradi-szeretetből nem. Ma is nagy álmom, hogy egy napon én végezzem el a kezdőrúgást. Mondjuk egy Fradi-Újpesten. Kivonulni tizenötezer ember előtt a tomboló stadionban, nem lehet rossz fíling. Én odaállok a kezdőkörbe, Lipcsei Peti átad egy dedikált mezt…

Lipcsei Pétert bálványozta gyerekként

- Ő a bálvány?

- Hogyne, gyerekkorom óta!

- Nagy a barátság?

- A Petivel? Sosem beszélgettünk. Legalábbis olyan sosem volt, hogy egy sör mellett ketten dumálgattunk volna. De lehet, hogy jobb is így. Ő a gyerekkori nagy kedvenc, a példakép, szerintem zavarban is lennék mellette.

- Ránézésre nem úgy tűnik, hogy könnyen zavarba jön!

- Pedig előfordul. Egyébként meg az a szemlélődő, megfigyelős típus vagyok. Legalábbis eleinte. Aztán ahogy megismerem a másikat, vagy egy társaságban a többieket, úgy kezdek feloldódni. Önmagamat adni.

- Afrikában, az egyik tévécsatorna kalandtúrájában mennyire oldódott könnyen a sztárok között?

- Természetesen ott is el kellett telnie egy kis időnek. Pláne, hogy nem is akartam menni. Eszemben sem volt. Aztán életem egyik legnagyobb élményével gazdagodtam.

- A Kucsera-Liptai románc?

- Hogyan?

- Semmi, semmi. Szóval nem akart menni…

- Egyáltalán nem! Mit keresnék én ott, számomra vadidegen tévésztárok közt, gondoltam. Aztán meggyőztek. Előbb Frei Tamás, aki megmondta, életem legizgalmasabb kalandja vár rám, aztán anyu, végül az edzőm, Sári Nándi is rábólintott. És igazuk lett, valóban hatalmas élményt jelentett Afrika.

- Akkor hát nem a Lumumba utcában voltak a hátsó udvaron egy stúdióban…

- De nem ám!

- És még csak meg sem bánta.

- A világért sem. Egyfelől ugye a csalódást keltő olimpia után voltunk, azt éreztem, fel kell, hogy szabaduljanak bennem az elfojtott energiák. Hogy az edzés, edzés, edzőtábor, edzés, edzés. Edzőtábor monotóniáját valamivel meg kell törni. Egyszerűen muszáj, hogy új ingerek is érjenek.

- Na jó, a Liptai Claudia-, Voksán Virág-, Csősz Boglárka féle bikini-háromszög meghódítása mellett melyik volt az a három élmény, ami élete végéig elkíséri?

- Milyen háromszög?

- Nem érdekes… A három átélt csodánál tartottunk.

- Lássuk csak! Első helyezett a bungee jumping, amikor száztíz méter zuhantam egy szakadékban.

Afrika, avagy élete élménye

- Nem volt betojva?

- Egy kissé… Előttem a műsor házigazdája Kovács Áron ugrott, „Áron, nem valami őszinte a mosolyod”, vetettem oda neki, mielőtt ő maga vetette volna le magát. Aztán amikor engem öltöztettek, majd csatoltak fel a hevederre, magam is kissé elsápadtam, de onnan már nincs visszaút. Illetve van, de nem lehetett megfutamodni. Hallod a visszaszámlálást, három, kettő, egy, aztán zuhansz. Ami fontos: nem szabad a vizet nézni, mindig csak az eget. Úgy azért túl lehet élni… Utólag persze óriási élmény.

- Más is leugrott?

- Bizony ám! A volt egészségügyi miniszter, Horváth Ági, valamint Bódi Margó is.

- Apropó, milyen volt a társaság? Már csak az előbbiekben vázolt természete miatt nem is tartott az új közegtől?

- Egy kicsit igen. Mondjuk a bezártság a hosszú edzőtáborok után egyáltalán nem rémisztett meg; hogy számomra ismeretlen emberekkel leszek együtt, az már inkább. Ráadásul zavart a kamera is, főleg azért, mert a legtöbben viselkednek előtte, korántsem az igazi énjüket mutatják, ha forog a film. Én azt hiszem, végig ugyanaz maradtam.

- Kivel jött ki a legjobban?

- Hát, nem azt mondom, hogy életre szóló barátságok köttettek, de például arra is jó volt az néhány hét, hogy az előítéletemet levetkőzzem. Lakatos Márk stylisttal lettem ugyanis a legjobb viszonyban, aki azért a maga módján fura szerzet, bizonyos dolgokról másképp gondolkodik, mégis elképesztően jó fej, olykor ma is összefutunk.

- Afrika második csodája?

- A Viktória-vízesés mesés. Ahogy fejest ugrasz a szikláról, aztán kicsit sodródsz a zuhatag felé, persze tartanak, tudod, nem történhet baj, közben ott az a majd’ száz méter magas vízesés… Tényleg fantasztikus. A harmadik csodát meg sem tudom nevezni, egész Afrika az.

- Ha azt vesszük ezt a túrát is a kajaknak köszönheti. Mikor kezdett lapátolni?

- Nyolcéves lehettem, amikor az egyik barátom unszolására kibandukoltam az Építők margitszigeti sporttelepére. Mindjárt megtetszett a dolog. Jó levegő, napsütés, víz, kell ennél több? Ugyanakkor nem az volt az első állomása sportpályafutásomnak. Először az úszással ismerkedtem meg háromévesen.

- Alkata alapján lehetett volna önből egy másik Michael Phelps is…

- Volna… De ki tudja? Tény, az általánost sportsuliban végeztem el, az úszás mellett kosaraztam, tornáztam is, ugyanakkor a futball volt a mindenem. Valahogy mindig csapatjátékosnak éreztem magam. Talán ezért is preferáltam a kettest. A párban kajakozást, az „egymásért is küzdünk” semmi mással össze nem hasonlítható érzés.

- De akkor miért nem a négyes? A kvartett még inkább hajaz egy valódi csapatra.

- Igen, de nem mindegy, milyen négyesben ülsz. Ha nem jó, nem megy a hajó. Nekem nem nagyon adatott meg, hogy szupernégyesben evezhessek, párosban viszont mindig kiváló egységet alkottunk az aktuális párommal.

- Az utóbbi időben Kammerer Zoltánnal.

- Az egyik legjobb barátom.

Lujzika a legjobb barát

- Nem haragudott rá, amiért Storcz Botonddal duóban nyert olimpiai aranyat, négyesben további kettőt, az „élettárssal” viszont nem?

- Ugyan! Lujzival sosem kentük egymásra egyetlen balsikerünket sem…

- Bocsánat. Kivel?

- Ja, nekem ő már csak Lujzika. Szóval hibáztattuk egymást, ha valami gebasz történt, szerencsére abból – Pekinget leszámítva – nem is nagyon volt. Megnyertünk együtt mindent, világbajnokságot, Európa-bajnokságot, világkupát, sajnos épp az olimpiát baltáztuk el.

- Gyanítom, szűk körben más szóhasználattal szokott élni.

- Hát, nem mindig vagyok ilyen finom…

- Min múlt, hogy ezer méteren „csak” ötödikek, ötszázon negyedikek lettek?

- Nem is tudom… Lujzika szokta mondani, „olimpiát csak az nyer, aki megérdemli”.

- Tán nem érdemelte meg?

- Hogy is fogalmazzak… Azelőtt számomra minden olyan magától értetődő volt. Egyre-másra szállítottuk az aranyakat, megnyertünk tényleg mindent, miközben ugyanúgy én voltam a „fekete bárány” a kajaksportban.

- Amennyiben?

- Sosem vetettem meg az élet egyéb örömeit. Nekem mindig fontos volt, hogy elengedjem magam, hogy bulizzunk egyet a hétvégén, hogy lecsússzon néhány pohárral, hogy csajozhassak. Még csak azt sem mondom, mindig tudtam hol a határ. Nem tudtam. Vagy inkább azt mondom, nem érdekelt. Sokszor túlmentünk rajta, de másnap, vagy harmadnap beültem a hajóba, és ugyanúgy nyomtam, mint bármikor máskor. Kifulladásig. A lehető legkeményebben. És közben jöttek is az eredmények. Mindig mindenhol teljesítettem. Tényleg semmi jel nem utalt arra, hogy Kínában beütne a krach. Beütött.

- Akkor mégsem érdemelte meg az aranyat.

- De, megérdemeltem volna. De hát mondani könnyű. És ezért azt vallom, mindenki magában nézzen először körül, illik magunkban keresni a hibát. Huszonhét éves leszek. Lehet, hogy az én szervezetem sem bír ki már mindent. Annyi átdorbézolt éjszakát.

-  Az az igazi őrült csajozós típus Kucsera Gábor?

-  A szó klasszikus értelmében nem. Lujzi igen. Ő simán odamegy bárkihez, mindenfajta megilletődöttség nélkül megszólít bárkit, én nem. Kivárok.

-   jön úgyis nem?!

-  Jön. Biztos a népszerűségemnek is köszönhetem, hogy meg sem kell tennem az első lépést, tény, bizonyos szempontból kényelmes állapot.

- Volt már úgy istenigazából szerelmes?

- Hogyne! Bele tudok ám esni a másikba, persze ma már nem nagyon jellemző rám az a tiniszerelem. Amikor az ember nem képes enni, amikor csak az újbóli találkozás jár a fejében. Azért ma is megtudok hülyülni.

- Mikor élvezte először a női nem élénk érdeklődését?

- Tizenhárom éves volt, amikor átestem a tűzkeresztségen.

- Nem az a Pató Pál úr…

- Mire vártam volna? Pedig még csak azt sem mondanám, hogy olyan korán érő típus lettem volna.

- Még jó…

- Tényleg nem jártam fizikailag, biológiailag a kortársaim előtt, ugyanakkor pedig négy-öt évvel idősebbek között mozogtam. A kajakban is. Sosem a sajt csoportomban eveztem, hanem jóval idősebbek között.

- Azért a női nemhez fűződő igen aktív viszonyát nem ússza meg ennyivel. A Kucsera-hódítások két legismertebb „áldozata” az énekes műsorvezető Sári Évi valamint a kézilabdázó Tápai Szabina. Csak nem a szőkék a gyengéi?

- Valahogy a szőkéket hamarabb észreveszem. És ha végiggondolom, a komoly kapcsolataim mindegyikében szőke társra leltem.

-  Megállapodni viszont nem sikerült.

- Nem. Noha Évivel valóban komolyak voltak a szándékaink. Két évet éltünk együtt, megtörtént a klasszikus összeköltözés, a tervezgetés sem maradt el, család, gyerekek, Csak hát egyrészt előjött az, ami esetemben korábban is végzetesnek bizonyult, nevezetesen, hogy megkaptam, számomra a barátok előbbre valók, mint a barátnő, én persze olyankor mindig megpróbáltam elmagyarázni, egy jó barátság ugyanolyan, mint egy jó házasság, ápolni kell. Nem szabad hagyni, hogy ellaposodjon. Nem mindig jött be… Másodsorban, többek közt épp a családtervezéstől elbizonytalanodtam kissé, talán fiatalnak is éreztem magam ahhoz, hogy végképp lekössem magam valaki mellett, egy elhamarkodott döntés nyomán márpedig nem szerettem volna beállni a hétvégi apukák sorába. Harmadrészt azért sem könnyű velem, mert van úgy, hogy heteket nem vagyok otthon, szóval nem mondhatni, hogy az edzőtáborosdi, az élsportolói lát ideális alapja volna egy hosszú kapcsolatnak.

- Ehhez képest Tápai Szabinával idejük nagy részét nemhogy két különböző városban, két különböző országban töltötték.

-  Az igazat megvallva, nem is nagyon hiszek a távkapcsolatban. Hogy az olyan flottul működik, mint a hétköznapi együttélős. Mert lehet, az egyik el is tudja viselni, bírja lelkileg és fizikailag is, mindkét fél valószínűleg nem. De Szabinával is megmaradtunk jó barátoknak, anyukám például, akivel mindig minden barátnőm megtudta beszélni minden gondját, baját, szinte második lányának tekinti.

- Egyébként önre hogyan tekintenek mostanság? Nem mondják, hogy „ennek a Kucsera-gyereknek hogy megnőtt az arca?

- Azokban, akik nem ismernek, biztosan él rólam egy kép a beképzelt Kucseráról. Talán mert van egy lezserebb stílusom, nem különösebben érdekel, mit szólnak mások ahhoz, mit veszek épp magamra. Aztán aki megismer, rájön, teljesen normális srác ez a kajakos fiú. Meg aztán anyukám is hamar helyreraknak, ha elszaladna velem a ló.

- Afrika mellett életének melyik az az élménye, amit biztosan nagypapa korában is emleget majd?

-  A három évvel ezelőtti szegedi vébé egyértelműen ilyen. Lujzikával megnyertük az ezer párost, de valami olyan frenetikus hangulatban, amit szavakkal képtelenség leírni. Tízezer ember tombolt a parton. Akkor gondoltam végig, az anyjuk szentségit, milyen jó lehet a futballistáknak, akiknek hétről-hétre megadatik ez az érzés.

Egy kávézóról álmodik

- Ha a jövőbe utazunk mondjuk tíz évet, miről álmodik majd?

- Jó lenne, ha egy kis kávézót, fagyizót vagy egy kis kocsmát vezethetnék. A sajátomat persze. Kiskorom óta van egy főnököm, a sportban csak úgy nevezik edző, nem bánnám, ha a civil életben a magam ura lennék.

- És milyen a civil Kucsera, mondjuk az öltöködésben?

- Inkább sportos, mint elegáns, habár az utóbbit sem vetem meg. Szeretem a különböző kiegészítőket, gyakorta csüng rajtam karkötő, nyaklánc, állandó kellék a fülbevaló, lehet, egyeseket mindez irritál. Sebaj. Az ő bajuk. No és egy szemrevaló óráért is ki tudok adni egy csinosabb összeget. És akkor ott vannak még az autók…

- Melyik típus a kedvenc?

-  A BMW-k igencsak tetszenek, jóllehet az álmom egy Mustang. Ha az olimpián nyertünk volna, hozattam volna egyet.

- Meg sem fordult a fejében Peking után, hogy abbahagyja?

- Megfordult. Méghozzá szilveszterkor. A következő hétfőn le sem mentem edzeni. Két kezemen megtudnám számolni mikor hagytam ki tréninget önszántamból. Na jó, lehet, hogy a lábujjaimra is szükség lenne… Másnap kedden lenéztem, de inkább csak ímmel-ámmal dolgoztam. Valahogy nem fűlt hozzá a fogam. Az igazat megvallva, én mindig is kajakozni szerettem, siklani a vízen. A hóban futást meg a súlyzózást a konditeremben azelőtt is utáltam, abban az unott állapotomban pláne. Aztán megint csak meggyőztek. Beszélgettem az anyukámmal, Sári Nándival, végül a folytatás mellett döntöttem.

-  Most őszintén, két kihagyás után, úgyis ott toporgott volna a vízitelepen, nem?

- Lehet. És hát arra is rájöttem, ha az első nagyobb pofon után mindjárt megfutamodom, szart sem érek.

Forrás: Sport&Style