Két hete készülünk együtt Szolnokon, és nagyon jól érzem magam velük, nem vagyok lemaradva, tartom a lépést a fiúkkal, vagyis mondhatom azt: idilli a kép. De persze az emberben mindig ott a para. Például nem szeretnék úgy járni, mint az első válogató előtt, amikor lebetegedtem, és még a válogató idején is infúziót kaptam, hogy összeszedjem magam valahogy. Az első válogató, és a Világkupa-szereplés így számomra ugrott. Utóbbi jó tanulság volt. Egy kicsit csalódtam, hiszen többet vártam egy-két embertől, például azt, hogy képesek kiállni másokért és azért a munkáért, amit hónapokon át együtt végeztünk. Mindegy, ez már a múlt. Az a négyes megszünt, és a Világkupa eredménye alapján talán jobb is, hogy én nem éltem át azt a kudarcot.

Most csak előre tekintek, és tényleg nagy reményeket fűzök magunkhoz. A terveim nem változtak: az egyes továbbra sem foglalkoztat, négyesben szeretnék ott lenni az idei világversenyeken. És bízom benne, hogy a jövő hét vége után nem kell átírni a terveimet.